7. rész

Itt is vagyunk. Megérkeztünk a bunkerhoz. Bementünk és leültünk. Ki-ki a maga helyére, mert ugyebár, itt még az is megvolt. Nagyon fúrta már a kíváncsiság az oldalamat, hogy Tom miért ilyen undok Lizával.

- Kérdezhetek valamit??- fordultam feléjük.

- Persze!!- vágta rá Bill.

- Nem tőled, Tomtól!!- erre Tom felkapta a fejét.

- Mond!!- nézett rám kíváncsian.

- Miért nem tetszik neked Liza??

- Miért kérded??

- Mert nagyon nem szépen viselkedsz vele.

- Miért, hogy viselkedem vele??

- A fogócskánál csak őt kergetted, meg olyan undok vagy vele!!- mondtam úgy, mint ha haragudnék rá, pedig őszintén szólva jól esett. Féltékeny volt.

- Csak nem szimpatikus!! Meg egy beképzelt csitri!!

- Miért is??- fordult felé érdeklődve Bill.

- Mert azt hiszi, kisajátíthat, és úgy kezelheti Emilit, mint egy néha használatos tárgyat!!

- Ezt miből gondolod??- firtatta érdeklődve Bill. Én csak figyeltem, ahogy próbálja elmagyarázni, hogy féltékeny, mert a drága túl makacs ahhoz, hogy beismerje, ami szerintem már Billnek is feltűnt.

- Nem hallottad mit mondott reggel?? Hogy: Én azért jöttem, hogy ne unatkozzam!! Nagyon untam magam otthon!!- utánozta Liza hangját. Most így végig gondolva valamelyest igaza volt.

- Van benne valami!!- osztozott az én belső véleményemen Bill.

- Na ugye!!- mosolygott öntelten Tom. Egy kicsit elszomorodtam, mert ha Tomnak igaza van, akkor tényleg csak azért van jóba velem.

- Na jól van!! Váltsunk témát!!- mondta Bill az arcomat látva.

- Oké!!- egyezett bele Tom.

- Holnap megyünk haza!!- mondta Bill egy kis csend után. Jó témát választottunk mondhatom.

- MI??- kérdeztem vissza egy kis szünet után.

- Jól hallottad!!- mondta Tom, megint az ő laza stílusában. Könnybe lábadt a szemem. Már megint itt hagynak. Azt sem tudom, mikor jönnek vissza. Lizával is össze vagyok veszve. Bill közelebb jött, és megölelt. Tom csak ott ült.

- Na nyugi!! Majd jövünk még biztosan!!- nyugtatgatott, szokásához híven, sikeresen.

- Ne nyivákolj már!! Majd jövünk még!! Addig is játszunk, mert holnap megyünk, és eddig még elég uncsi volt a mai nap!!- ment az ajtószerűség felé. Lemászott a létrán. Na most már tényleg nem tudom, melyik az igazi Tom. Régebben már volt. Teljesen. Bill semmit sem változott, aminek személy szerint nagyon örültem. De mi történhetett Tommal?? Ennyire megviselte az, ami a mamájával és a papájával történt?? Nem volt idő tovább gondolkodni, mert nem is akartam, más részt viszont mentem inkább lejátszani. Teljesen kifárasztottak a fiúk. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, és minden egyéb, ami eszünkbe jutott. Már későre járt, amikor abba hagytuk a játszást. Hazafelé vettük az irányt. Nagyon boldog voltam, és kézen ragadtam őket. Így sétáltunk haza. Sétáltunk?? Az túlzás. Én rángattam Tomot, mert állandóan ki akarta szabadulni a kezeim közül. De én ugye nem engedtem. Bill, meg csak röhögött a mi kis játékunkon. Erre az időre el is felejtettük, hogy holnap elmennek, és megint ki tudja, mikor láthatom őket újból. A kapunkhoz érve, visszatért a rosszkedv.

- Hát akkor, szia!! Reggel korán indulunk, így nem vagyok biztos benne, hogy el tudunk köszönni!!- ölelt meg Bill. Egy könnycsepp jelent meg már megint az arcomon, amit sok-sok követett. Tom megint nem volt a búcsúzkodó hangulatában, így ő nem ölelt meg.

- Szia!!- lökte oda, és már szinte majdnem el is indult, ha Bill meg nem fogja a karját.

- Köszönj el szépen te is!! Ne makacskodj!!- így Tom is odajött, és megölelt. De jó gyorsan, bár én még szorítottam volna egy kicsit, de úgy látom ő ezt nem így tervezte. Bill utoljára jól megszorongatott, és elköszöntek. Remélhetőleg most is csak a következő szünetig. Bementem a lakásba, és anyuhoz rohantam.

- Anyu!!- bújtam oda hozzá, mivel épp a tévé előtt ült.

- Mi a baj kincsem?? Miért sírsz??- simogatta az arcom. De én csak zokogtam. Talán csak akkor fogtam fel igazán, hogy megint elhagynak, Tom megint undok volt, és hogy most nincs Liza.

- El… elmentek a fiúk… anya… elmentek!! Megint!!- próbáltam hüppögve ugyan, de elmondani anyunak.

- ne sírj drágám!! Tudtad, hogy most sem maradnak sokáig, és egyszer elmennek, de vissza fognak jönni!! Bármi történjék is emlékezni fognak rád, és visszajönnek!!- vígasztalt anya.

- Megígéred??

- Meg!!- és ott helyben álomba sírtam magam. A további időben nem kerestem Lizát. Ő sem keresett, én sem őt. El voltam nélküle. Nehezen, de elvoltam. Már egy hónapja, vagy kettő, hogy a fiúk megint elhagytak. Lassan itt a téli szünet, és nagyon reméltem, hogy majd megint jönnek az apukájukhoz. Nagyon-nagyon reméltem!! El is jött a várva várt szünet. De nem jöttek. Sem a téli szünetben, sem pedig máskor. Én csak vártam őket. Nem barátkoztam másokkal, egész visszahúzódó lettem. Nem akartam, hogy az legyen, mint múltkor. Lizáék megint elköltöztek. Telt az idő, aztán az egyik nap, úgy 4 év múlva éppen a TV-t kapcsolgattam, amikor egy Billhez hasonló fiút mutattak a tévében, egy vetélkedőben. Nem hittem a szememnek, hogy az tényleg ő. Ott ültem, és hallgattam, amit mondanak. Amikor a nevét hallottam, már biztos voltam benne, hogy ő az:

- Szia Bill!!- mondta a műsorvezető.

- Jó napot!!- köszönt azzal a megszokott édes mosollyal.

- Hogy érzed, hogy sikerült a fellépés??

- Hát… szerintem jól.

- Igazi átéléssel énekelted. Van ennek más oka azon kívül, hogy meg akarod nyerni ezt a versenyt??

- Igen van!!- mondta szégyenlősen.

- És megtudhatjuk mi az??- firtatta a műsorvezető.

- Van egy kedves lány, és neki volt ez a kedvenc száma!! Ezzel neki szerettem volna örömet okozni!!- nézett a kamerába, és olyan volt, mint ha az én szemembe.

- Reméljük sikerült örömet szerezned a titokzatos lánynak!!

- Én is remélem!!

- akkor most jöjjön a ponzoás…- és így tovább. Ugyan nem nyerte meg a vetélkedőt, de nekem örömet szerzett. Rögtön fel akartam hívni, csak ezt egy kicsit nehéz, ha nem tudom a telefonszámát. Végig néztem a műsort és szerintem nem volt igaza a zsűrinek. A másik kis srác egyáltalán nem volt olyan jó. Nem sokkal a vége előtt anya is leült mellém.

- Az ott Bill??- nézte meg jobban a Tv-t.

- Igen ő az!!- mondtam boldogan.

- Nincs kedved felhívni??- kérdezte, amikor látta mennyire örülök.

- Jó lenne,- szomorodtam el.- csak hát nem tudom a telefonszámát.

- Ezen könnyen segíthetünk!!- mosolygott rám. Felvette a kagylót, és tárcsázott egy számot. Majd belemondta kinek a számát, szeretné lekérni, és aztán odafordult hozzám.- Tessék!! Ha felveszik, beszélhetsz velük.- izgatottan vettem át a telefont. Kibúgott, és végül felvették.

- Hallo, tessék!! Gordon Trümper!!- szólt bele egy kedves férfihang. Nem szóltam semmit. Nem tudtam hogy ki ő, bár a Trümper ismerős volt, mint ha halottam volna már valahol.- Hallo!!- próbálkozott még, aztán letette. Addig gondolkodtam, hogy letette. Elvettem a fülemtől, és értetlenül néztem rá.

- Mi történt??- vette el a telefont anya.

- Valami Trümper vette fel, aztán meg letette.

- És nem tudod ki az a Trümper??

- Nem!!- néztem rá értetlenül.

- Billék nevelő apukája!!- tényleg, Bill nevében hallottam.

- De kár!!- szomorodtam el megint.

- Hívjuk vissza!!- mondta anya, majd megnyomott egy gombot, és újra hívta őket. Mostmár egy másik hang vette fel.

- Halló, tessék, Simone Trümper!!- na most már tudtam ki ő így gyorsan beleszóltam.

- Csókolom, Emili Picher vagyok!!

- Á Emili!! De rég nem hallottam rólad!! Mi van veled??

- Köszönöm meg vagyok!!

- És anyukád??

- Ő is, itt ül mellettem.

- Ki az anya??- hallatszott a távolból.

- Emili!! Beszélsz vele??

- Nem kössz!!

- Ki volt az??- kérdeztem félénken.

- Tom volt, most nincs kedve beszélni!!

- Értem!! Bill??

- Ő is itt van, megkérdezzem??

- Igen, mert gratulálni szeretnék neki, most láttam a Tv-ben!!

- Rendben szólok neki!! Bill!! Telefon!!

- Ki az??- hallatszott a háttérből.

- Emili!!

- Jövök!!- végre, ő legalább beszél velem.

- Adom!!

- Köszönöm!!

- Halló??- vette át Bill a telefont.

- Szia!! Emili vagyok!! Csak gratulálni szerettem volna!!

- Akkor láttál a Tv-ben?? És az üzi??

- Azt nekem szántad??- jelent meg egy könnycsepp a szememben.

- Neked a kedvenced nem??

- De, köszönöm!! Nagyon ügyes voltál. A zsűri meg bolond!!- erre ő felnevetett.

- Köszönöm!! Mi újság veled?? Rég beszéltünk!!

- Az egyszer biztos. Rég nem jártatok erre felé.

- Hát igen!!- sóhajtott egyet.- De sok dolog történt velünk!!

- Akkor mesélj!!- és hozzá fogott. Megtudtam, hogy van egy bandája neki és Tomnak, a Devilish. Tom gitározik. Simone és Gordon összeházasodtak. Küldeni akartak meghívót, csak végül nem küldtek, reméli nem haragszunk, és egyebek. Már vagy jó egy órája beszélgethettünk, amikor anya rám szólt, hogy ideje lenne befejezni.

- Nekem mennem kell!!

- rendben!! Majd remélem, még beszélünk. Megadod a címed?? És akkor majd írok levelet!!

- Rendben!!- lediktáltam neki a címet, és elköszöntünk. Örömmel töltött el, hogy beszéltem vele, de szomorú voltam, hogy Tom nem akar velem beszélni. Ez fura. Mielőtt elmegy, össze veszek miatta a barátnőmmel, aztán most végre beszélhetnénk, és nem akar. Na mindegy, világ életében ilyen volt. Azt hiszem kezdem megszokni!!